Az őrség lankáin keressük a legjobb táborhelyeket (1. rész)

Még Szappancs mondta nekem valamikor a 2000-es évek elején, hogy a Szövi számára vért, verejtéket, hovatovább könnyeket jelent. Én – mint oly sokszor – letorkolltam, hogy ne dobálózzon ilyen méretű, s méretéből adódóan fölösleges közéleti toposzokkal, de hát sosem volt úgy, hogy ő erre azt mondta volna, hogy jó, nem. Szokásom szerint újra föltettem a kérdést, hogy mégis, mondjon már valami értelmeset, de ilyenkor Szapi mindig csak még nagyobb hülyeségekkel tetézzi azt, amit már eddig is fölösleges volt – jó, belátom: abban, hogy a kérdésem is fölösleges volt, valahol neki volt igaza. Szóval tudtam, hogy csak hergelem az ilyenfajta légből kapott, s éppen ezért nehezen megfogható konkrétumokkal, de hát mi már csak ilyenek vagyunk: lelkiismeretfurdalás nélkül kérdezünk egymástól lényegtelen dolgokat. Mintha most azt kérdezném, hogy érdekel-e ez egyáltalán valakit? De aki idáig eljutott, az úgyis nehezen tagadja le, hogy nem, őt aztán nem; aki meg már rég abbahagyta a betűfalást, az válaszolt anélkül, hogy kérdeztem volna. De hogy visszakanyarodjak a lényeghez, végül mindössze annyi történt, hogy amikor a beszélgetés láthatóan mélypontja felé közeledett, Szapi metaforának minősítette a toposz-szót, ami már Gabi türelmét is próbára tette. És egy szóra sem érdemes beszélgetésben nincs annál kellemetlenebb, mint amikor már Gabi is hozzászól, a tőle megszokott őszinteséggel és felülexponáltsággal. No, nem mintha bármelyikőnknek gondja volna az őszinte megnyilvánulásokkal, egyáltalán nem erről van szó. Csak tudod, ilyenkor már be van kapcsolva a kamera, a felvétel rég elindult, és rájössz, hogy sokkal inkább arról kéne beszélned, hogy egyikünk se hitte volna, hogy létezhet olyan falu, mint Szaknyér. Szaknyér. Már a neve is olyan hülyén hangzik. Vagy aki szerint nem, az tegye fel a kezét. Vagy mégse, úgyse látja senki, ráadásul abban biztosak vagyunk, hovatovább: egyetértünk, hogy ebben most pont igazunk van. Szaknyér olyan falu, ahol senkit nem zavar, ha valaki a főutca közepére parkol – mivel csak főutca van, de azon se jár senki. Hova is menne: legfeljebb a könyvtár-klubba, a falu egyetlen közintézményébe. Egy falu, ahol bolt – nincs. Kocsma – nincs. Az elmaradhatatlan kékkút – nem működik. Ember – nincs*. Na, itt kerestünk táborhelyet, ami valljuk be, anélkül is ment volna, ha nem kezdünk el a

közéleti toposzok és metaforák sűrűjében céltalanul légamőbázni. *A 2001-es népszámlálási adatok szerint Szaknyér lakossága 73 fő.